Szipi a szupikutya meséje

Szipi a szupikutya meséje

  1. fejezet.

Az Otthon

  Egyszer volt, hol nem volt egy Csudaváros, mely otthont adott, várnak, tónak, forrásvíznek. Még a templomát is két torony ékesítette! A lágy dombok úgy ölelgették körbe, mintha képzeletben folyamatosan ringatnák. A lenyugvó nap sugarai gyengédebben simogattak, mint ahogy más helyeken szoktak… valahogy másképpen….  ezt az emberek, a virágok de még a háztetők is érezték. Ezt a különleges varázslatot szerette minden és mindenki…. nagyon szerettek itt élni.

   Ebben a Csudavárosban lakott Zsolt gazda, és kiskutyusa, Szipi.  A nevét onnan kapta, még egészen kicsiny kutyakölyök korában, hogy – furcsa módon – alig várta a takarítást. Ilyenkor a kutyus számára eljött az igazi nagy mókázások ideje, ugyanis nagyon érdekesnek találta a berregő porszívót. Szerette körbe szaladozni, megvakkantani, szaglászni a selymes meleget, amit a zöld masina hátul kipöfögtetett. Még úgy is ez volt a kedvenc játéka, hogy a gépezet zsinórjában időnként megbotlottak apró lábai. Így lett a névadója a kiskutyának egy porszívó, így lett a kölyökkutyus neve Szipi.

   Zsolt gazda és Szipi nagyon vigyáztak egymásra. Együtt töltöttek minden szabadidőt és közösen csináltak minden fontos dolgot. Sétáltak a tóparton, átugrottak az árkokon, és időnként még szaladó versenyt is rendeztek, amelyekben az idő múlásával egyre többször Szipi győzött. A kiadós étkezések után, a kiskutyus szeretett jutalom falatokért kuncsorogni olyankor is, amikor már nem volt éhes. Ha a gazdi szalámis kenyeret vagy szalonnát evett, nagy szeretettel adott neki pár falásra valót. Ilyen és ezekhez hasonló mókákkal telt-múlt az idő. Mindegyikük nagyon megszerette és megszokta a másik társaságát. Boldogan játszva, egymással viccelve, békességben és szeretetben teltek a hetek, hónapok, amelyek ideje alatt barátságuk örök hűséggé kovácsolódott!

Semmiért és senkiért nem váltak volna el egymástól!

2. fejezet:

A csalogató ismeretlen

      A házikót, amelyben éltek, magas deszkakerítés vette körbe. Hiába tátongtak rések az oldalán – amelyeken egyébként Szipi, minden különösebb probléma nélkül átfért volna – neki sohasem  jutott eszébe kibújni rajtuk, mert mindig emlékezett, a gazdi tanítására: hiába vonzó a titokzatos, kapun kívüli ismeretlen világ, nagy-nagy veszedelmeket is rejthet!

   Késő nyári délután volt. A napocska sugaraival még annyira fel tudta melegíteni a ház tornácának betonját, hogy Szipi előszeretettel heverészhetett kedvenc fekvőhelyén. Innen jól látta a kaput, és a Gazdi autójának berregését már messziről megismerve, pár szökkenéssel oda tudott érni, hogy nagy örömmel és vidám farok csóválással üdvözölhesse őt.

    Délután két óra felé járhatott az idő, amikor a kerítés deszkáinak legnagyobb résénél megjelent egy ismeretlen – de nagyon kedves – barátkozni vágyó kutyus, akit Bobónak hívtak. Csalogatni kezdte őt. Először csak kérlelte, később viszont már egyenesen könyörgött neki, hogy nézzenek körül együtt az ismeretlen, vonzó idegenben, egy jó kis futkározással, hancúrozással, cserebogár kergetéssel egybekötve. Szipinek először nagyon tetszett az ötlet, de aztán hirtelen belenyilallt az érzés: mi lesz akkor, ha a gazdi közben hazaér? Biztosan nagyon megijed majd és szomorúság önti el a szívét, ha nem találja odahaza. Semmiképpen nem szeretett volna nagy riadalmat okozni. Töprengett hosszasan, de minden tapasztalata és hűsége ellenére mégis úgy gondolta, hogy csak nem lehet baj egy fél órás – játszásiból elkövetett – felfedező körútból.

   Különben is nagyon szeretett volna megszaglászni közelebbről egy különleges virágot, amelynek illatát csak időnként a messzi és ismeretlen távolból, az Öreg-tó túlpartjáról sodorta át a szél. Nagy volt a kísértés! Sajnos végül a kalandok utáni vágy felülkerekedett a józanész által diktált gondolatokon. Döntött és azzal nyugtatta magát, hogy úgysem lehet semmi baj.

A rá leselkedő veszélyt feledve kibújt a kapu résen és elcsavargott.

   3. fejezet

A szabadság (sz)Árnyai.

   Szipinek azonnal feltűnt, hogy új ismerősének mennyivel nagyobb a termete, hosszabbak a lábai és neki kettőt – hármat is lépnie kell, amíg Bobónak csak egyet. Jó erőben levő, sétához, hancúrozáshoz szokott kölyökkutyus létére is félt attól, hogy majd lemarad az úton. Szerencsére mégis könnyedén tudta tartani a tempót az új baráttal, és nekivágtak az eddig ismeretlen városrészeknek.

    Jó fél órás barangolás után, kérlelni kezdte Bobót, hogy mutassa meg a tó túlpartjára vezető rejtelmes utat. Mindenképpen szerette volna megtalálni, és közelről szagolgatni, a számára eddig titokzatos illatú virágot. Bobó persze megígérte, hogy mindent megmutat majd, mindent, amit csak tud és ismer. Szép szavakat mondott Bobó. Szipi sajnos akkor még nem tudta, hogy a szép szavak csak ritkán igazak, az igaz szavak, viszont csak ritkán szépek!

   Mentek, mendegéltek, néha nekiiramodtak egy-két egyenes szakasznak, ahol Szipi, a termetük különbsége ellenére sem maradt le a versenyben. Nagyon élvezte ezt a helyzetet! Kinyílt számára a vonzó ismeretlen, fűszerezve azzal a jó érzéssel, hogy szerzett egy új barátot. Olyan dolgokat is játszhatott, amit eddig a Gazdival nem tudott, mert a közös kutyusnyelv csak egy másik kutyával működik igazán jól. Kipróbálták melyikük tudja gyorsabban csóválni a farkát, és hogy kettőjük közül ki tud szélesebb árkon átugrani, valamint az otthon szigorúan tiltott cicahajkurászásra is sor kerülhetett végre, amiért eddig a Gazdi mindig megdorgálta és alaposan le is szidta. Az érzékeny lelke minden egyes játékban olyan új élményekkel gazdagodott, amilyeneket eddig soha sem tapasztalt.

   Már több mint egy órája voltak úton, amikor észrevette, hogy az Öreg-tó körül sétáló városlakók, valamint a távoli helyekről érkezett turisták, másképpen méregetik, mint tegnap amikor még a Gazdival voltak együtt. Először azt gondolta, hogy az egésznek az lehet az oka, hogy soha nem járt még itt, és mint „idegent” szokás szerint vizsgálgatják. Különösebben nem zavartatta magát, nem érdekelték a furcsán figyelő tekintetek, elfoglalta a számtalan, eddig ismeretlen élmény, látnivaló, és meg annyi minden más érdekes újdonság. Nem tudta és nem is gondolta még ekkor, hogy az emberek, gazda nélküli kóbor kutyáknak tekintik őket. Olyanoknak, akiknek sem otthona, sem szerető gazdija nincsen. Fogalma sem volt arról, hogy ez az új helyzet mekkora változást hoz majd az életében nem is olyan sokára. Olyan nagymértékben fájdalmasat, amelyre mindeddig álmában sem gondolt.

   Az új élmények szárnyain szélsebesen repült az idő, és a fél órásra tervezett játszási csavargás, már legalább két órája tartott, amit Szipi szinte nem is érzékelt. Az idő gyors múlását először a pocakján keresztül ismerte fel, mert megéhezett és alaposan meg is szomjazott. Egyszer csak mindketten ínycsiklandozó falatok illatát kezdtek érezni a bársonyos keleti szellő fuvallatának szárnyain. Éppen egy óriási park mellett szaladoztak, amikor megtalálták az éhséget hozó kellemes illatok forrását. Azokat a kolbász- és lángossütő bódékat szépen sorban egymás mellé építve, amelyeket a tulajdonosaik a helyi vendégsereg mellett, a sétáló, városnéző – egykoron a tó mellett strandoló – turisták számára üzemeltettek. Természetesen, ahogy azt már leírtam, az orrukkal, már jóval messzebbről érezték az ételek illatát, de most amikor meglátták az üzleteket korgó gyomorral, még gyorsabbra vették lépteiket, hogy minél előbb kérhessenek valakitől egypár finom falatot úgy, ahogyan szokás szerint Zsolt Gazditól odahaza.

  Bobó próbálta figyelmeztetni Szipit, hogy szerinte nem mennek majd ilyen simán a dolgok, de ő teljes természetességgel ült az asztaloknál helyet foglaló emberek közé, sóvárgó éhes tekintettel, szemeivel kérve egy kis ennivalót. Ekkor nem várt fordulat következett. Az egyik vendég, amikor észrevette Őt, dühösen rácsapott az asztalára és haragosan rákiáltott: Hord el magad innen te KÓBORKUTYA!

  Bobó a régi tapasztalatok – és azokból következő íratlan szabályok – alapján távolról figyelte az eseményeket. Sajnos minden szép ígéretét megszegve és elfelejtve berohant a szomszédos erdőbe, majd végleg eltűnt a fák és a bokrok lombjának takarásában.

Szipi nagyon megijedt!

 Az idegen fenyegető kiabálásától minden porcikája remegett és szinte megdermedt a félelemtől, nem értette mi történik körülötte.

    Amikor a kiabáló ember látta, hogy Szipi nem szalad el, éktelen és csillapíthatatlan haragjában, Szipihez vágta az étlapot, amely éppen a keze ügyében volt. Az étlap nagy csattanással, szerencsére csak súrolta a kiskutya fejét. Ekkor ébredt fel benne életében először az ősi menekülő ösztön, amelyet eddig nem is ismert, ugyanúgy, ahogy a rettegés és a félelem, érzésével sem találkozott még ilyen közvetlen módon, ennyire közelről. Rohant, csak rohant a parkon keresztül, sajgó buksiját leszegve. Próbált menekülni az idegen emberek, és a frissen megtapasztalt rossz érzések elől, amelyek teljesen hatalmukba kerítették. Csak hosszú idő múltával lassított icipicit a menekülés rohanó tempóján, amikor már az ösztönei azt súgták, hogy elmúlt a halálos veszedelem.

   Ismeretlen tájon találta magát, ahol nem volt sem csábító virágillat, de még egy ismerős fűszál sem. Bobó is eltűnt, se Gazdi, semmi más abból, ami eddigi életében természetes módon körülvette. Csak tátongó arctalan üresség maradt a lelkében, amelyről úgy érezte, hogy szinte egész lényét beszippantja.

   Lehajtott fejjel ballagott egy keskeny erdősáv ösvényén, nem maradt már a lelkében semennyi öröm a pár órával ezelőtti játékok és újdonságok élményeiből, amelyektől nem is olyan régen még, annyira boldognak érezte magát. Ahogy fáradtan rakta lábacskáit egymás után, arra lett figyelmes, hogy – képzeletében – minden egyes lépésének alkalmával egyenletes ritmusú szótagokat ismételgetnek a tappancsai. Ráadásul mind a négy talpacska különbözőt! KÓ-BOR-KU-TYA, KÓ-BOR-KU-TYA, KÓ-BOR-KU-TYA. Azt, hogy a belső hang mit jelent – amelyet tíz perccel ez előtt még nem is ismert – fájdalmas módon kellet megértenie. Sajnos ez a hang a lépések sokaságával egyre csak erősödött a fülében, szinte egészen az elviselhetetlenség határát súroló végletekig. Legalábbis így csapta be ŐT sebzett lelkének és tudatának szégyenérzettel fűszerezett valósága. KÓ-BOR-KU-TYA, KÓ-BOR-KU-TYA, KÓ-BOR-KU-TYA. Nem tudott szabadulni ettől a megalázó gondolattól sehogyan sem. A szóritmus tagjai között felváltva villant fel a Gazda és a ház képe, amelyet még nem is olyan régen az otthonának tudhatott. Mindebből mostanra sajnos csak a keserű valóság tapasztalata maradt. Szipi végleg eltévedt!

   4. fejezet

A Kó-bor-ku-tya

   Az első idegenben töltött éjszaka után, Szipi úgy kezdett ébredezni, ahogyan a hajnali fények egyre erőteljesebben szűrődnek be a szemhéjain keresztül. Nagyon lassan nyitotta ki először a bal szemét, majd utána a másikat, remélve, hogy az otthoni környezetet látja majd újra, de nagy bánatára a valóság egészen mást mutatott. Az otthon, és a béke képeit csak az édes álom órái játszották vele, amely tudat alatt reménysugaraival nyugtatni próbálták tépett lelkét, legalább az alvás ideje alatt.      

   Egy ismeretlen hegyoldal bokrokkal, cserjékkel övezett sétányán ébredt fel. Nem is emlékezett pontosan hogyan, mikor került ide menekülés közben, az éjszakai menedékül szolgáló idegen vadonba. Felnézett és egy hatalmas vasmadarat látott a hegy ormán, amelyről nem tudta, hogy Turulmadárnak hívják, és a szomszéd nagyváros jelképe. Otthon eddig már sokszor játszott madarakkal. Seregélyekkel, fecskékkel, cinegékkel a házuk udvarán és még a galamboknak is bátran oda-oda vakkantott néha. Eltűnődött, hogy ilyen óriási madarat még soha életében nem látott. A távolból autók és más járművek berregő hangját sodorta felé a szél, kicsi orrával érezte a kipufogók csípős füstjét. Ezeket a dolgokat már mind jól ismerte, de ettől a tapasztalattól függetlenül, még nagyon árvának és elhagyatottnak érezte magát.

   Éhes volt és szomjas is, ez a tény pillanatnyilag lefoglalta egész tudatát, és minden gondolata e körül a dolog körül forgott. Elindult lefelé az erdő sűrűjén keresztül a völgybe, amelynek mélye egy csörgedező patakot rejtegetett. Jókora kortyokkal inni kezdett a patak vízéből, így legalább kínzó szomját enyhíthette. Ahogy tovább bandukolt a bokrok között, egy új ösvény szélére érve hirtelen lassított léptein és megállt, kicsiny füleit hegyezte ahogyan csak bírta, mert a hangokból, amelyeket hallott arra következtetett, hogy egy kirándulócsoport sétál errefelé. Nem mert a bokrok takarásából még kinézni sem, mert a tegnap tapasztalatai mélységesen megrendítették az emberekhez fűződő, egyébként addig feltétlen bizalmát. Biztonságos távolságból követni kezdte a vidám csapatot – akik természetesen soha sem akartak ártani neki – gondolta ők majd elvezethetik újra olyan helyre, ahol legalább valamit vagy valakit felismer, és talán meglelheti a hazavezető utat. Ez az izgalmas új lehetőség foglalkoztatta nagyon, amikor észrevette, hogy a turisták egyike a sétány melletti szemétkosár mellé ejtett egy szalvétát, amely számára óriási kincset, egy vajas kenyér darabot rejtett magában. Megszaglászta és megette.

Ilyen finomat még soha sem ettem, gondolta. Pedig csak az kínzó éhség tette ilyen élvezetessé a poros, sáros megrágott ételmaradékot. Így tapasztalta meg, hogy hiány idején egy ilyen egyszerű és hétköznapi dolog jelentősége, milyen nagymértékben fel tud értékelődni. Jó pár kilométeren keresztül követte a társaságot, ami után lassan beértek a városba. A városba, amelyben idegen volt minden és mindenki… Mert ezek csak házak voltak, mostanra már jól tudta, hogy az otthon az valami egészen mást jelent!

   Dél tájban járhatott az idő, amikor egy dombtetőről megpillantott egy óriási fémdobozt, amelynek ajtaján guruló kocsikat rohanva tologattak az emberek ki, és befelé. Tulajdonképpen egyszerűen, egy hétköznapi bevásárlóközpont parkolójának közelébe érkezett. Többször is félre kellett ugrania a parkolóból ki- és behajtó, néha szinte száguldó járművek elől. Mindeddig nem tapasztalta még, hogy ennek az új világnak a friss szokásai szerint, mindenki nagyon siet valahová.

   A járdán először bizonytalanul óvatosan lépegetett, de újra erőt vett magán és bemerészkedett az emberek közé! Nagy szerencséjére éppen útjába akadt egy hamburgeres bódé és a hozzá tartozó szemétgyűjtő. Az emberek itt – ugyan úgy ahogy máshol – nem találták el mindig pontosan a gyűjtő bedobó nyílását… így jó pár virsli és szendvics darabka hullott a gyűjtő mellé. Szégyen ide vagy oda, ezekből a maradékokból sikerült jól megtömnie üres pocakját. Jóllakottan beheveredett az árnyas fák alá és újra elszenderült. Álmában megint otthon volt, és a szerető Gazdi ölében nyújtózkodva nyugalmasan csendes pihenőzött.

   Óriási villámcsattanásra és mennydörgésre riadt fel, mert időközben a várost elérte a vihar. Sűrű nagy cseppekkel elkezdett esni az eső, amely pár pillanat múltán óriási tócsákká duzzadva szinte áradásszerűen, hömpölygött minden felé. A környező hegyek miatt nem volt ritka errefelé az ilyesmi, ezt a helyi lakosok már régen megszokták és természetesnek tartották. Hirtelen, be akart rohanni a menedéket nyújtó házukba úgy, ahogyan ezt eddig tette.

   Ekkor ébredt rá újra, hogy még tegnap eltévedt. Az is tudatosult benne, hogy nincs hová elbújnia az eső elől. A félelem és a pánik furcsa elegye miatt – amitől szinte egyáltalán nem tudott tisztán gondolkodni, – figyelmetlenül leugrott az úttestre és eszeveszetten cikázva rohanni kezdett a közlekedő járművek között.

   Ha a járőröző rendőrautó vezetője nem figyel, és vészfékez idejében, akkor az ő életének és ennek a mesének is itt lenne a vége. De a”jó szerencse” miatt, (mely szavakkal az emberek ebben a városban egymást még köszönteni is szokták, nem is olyan régen) hála a mindenhatónak nem így történt. Szipi sóbálvánnyá meredve nézett szembe a vészfékkel megállított, csikorgó kerekű rendőrautó lámpáival, és azt sem tudta hol van.

Csak akkor tért újra eszméletéhez a rémületből, amikor a rendőr kiszállt, és az ölébe emelte a bőrig ázott kutyust, akinek tulajdonképpen az ő odafigyelése mentette meg az életét. Ez az ölelés volt az első olyan dolog az elmúlt nap során, amely egy kicsit megnyugtatta meggyötört lelkét. Mi a neved kutyuska? – kérdezgette a rendőr, miközben hatalmas tenyerével barátságosan simogatta a buksiját, ami egyébként még mindig sajgott egy picit a tegnap szerzett sérüléstől. Szipi természetesen nem tudott az emberek nyelvén és nem értette, mit kérdezett a rendőr bácsi, de nagyon kellemes volt hallgatni a hangját, jólestek a kedves szavak, megnyugtatta a simogató óriáskéz.

   A rendőr jószívű ember volt és megsajnálta Szipit, aki olyan bizalommal nézett rá, mintha már nagyon régen ismerték volna egymást. Minden szabályzati előírás ellenére belerakta őt a rendőrautóba, és gondolkodni kezdett azon, hogy most aztán mi tévő legyen. Hogyan segíthetne ezen az ágról szakadt árva kóborkutyuson. Ő maga a rendőrtiszti szállón lakott egy munkatársával közös szobában, neki sem volt rokona, sem családja, tulajdonképpen senkije. De a szállóra még erre való hivatkozással sem vihette magával Szipit, bármennyire is szerette volna, mert ezt már végképp tiltották a szabályok. De itt sem hagyhatta, mert szívből féltette a kicsi kutya életét. Ő volt a törvény szigorú és rendíthetetlen őre, aki egész életét a hivatásának szentelte, és saját magára nézve – különös fontossággal – kötelezőnek tartotta az előírások betartásának legapróbb részleteit is. Töprengett erősen, amikor is eszébe jutott, hogy ebben a városban lakik egykori barátjának, és főiskolai osztálytársának az anyukája Margit néni, aki tudomása szerint sajnos régóta egyedül élt már, és valószínűleg nagyon magányos lehet.

  5. fejezet:

A menedék

   Telefonált párat, és az összegyűjtött információk alapján, nemsokára már berregett is a csengő Margit néninél, és a Rendőr állt az ajtóban, Szipi kutyussal, aki úgy nézett ki a hatalmas termetű rendőr bácsi hóna alatt, mint egy, szegett szárnyú kismadár. Margit néni tágra nyílt szemekkel csodálkozva, de nagy örömmel nyitott ajtót, és szeretettel beinvitálta a régen látott, nem várt vendégeket. A rendőrt Barnabásnak hívták, és miután elfogyasztotta a kávét, amivel Margit néni megkínálta, rövid beszélgetés után rögtön a tárgyra tért.

   Elmondta, hogy gazdát keres ennek a kutyusnak, akit majdnem elgázolt és az imént szedett össze majd gondoskodó védelme alá vett a szupermarket parkolójában. A kutyus és a néni először csak méregették egymást, de rövid idő múltán Szipi a házigazda lábához feküdt a szőnyegre. Kicsi fejét Margit néni papucsára tette és nagyon hamar mély álomba szenderült a biztonságot nyújtó lábbelivel a buksija alatt. Ezt a megható képet látva Margit néni úgy döntött, hogy elfogadja Barnabás kérését, és örökbe fogadja ezt a szegény kis kóbor jószágot. Ezzel jót tesz a kutyusnak és önmagának is, mert így legalább nem lesz mindig egyedül. Még arra is gondolt, hogy majd az unokái is nagyon örülnek a jövevénynek egészen biztosan. Barnabás a rendőr halkan elköszönt, nehogy megzavarja az alvó kutyakölyök nyugalmát. Margit néni nézte, csak nézte a kutyust és azon gondolkodott, hogy megvárja, amíg felébred, mert ráérnek még akkor is ivó- és evőtálat, valamint fekhelyet keresni.

    Szipi szinte ájultan aludt a papucson a nap hátralevő részében olyan nyugalomban, amilyenben nem sok része volt az elmúlt napokban. Ébredés után már együtt kerestek meg mindent, ami ilyenkor szükséges egy kiskutyus mindennapi életéhez. Meglett az etető-itatótálka és a fekhely az előszobában, mert innen Szipi jól láthatta az ajtót. Ugyan úgy, mint nem is olyan régen otthon. Álmában még hosszú, heteken keresztül Zsolt gazda házában járt – ilyenkor néha pityergett is, amikor felriadt – de Margit néni szeretete, és az egyre múló idő, feledtetni kezdték vele a régi élményeit. Bár nagyon lassan, de beleszokott az új környezetbe, amely újra biztonságot törődést és szeretetet jelentett. Hasonlót, de valahogy mégis mást, mint régen.

   Azokon a napokon, amikor a néni unokái meglátogatták a nagymamájukat, nagyon nagy játszások, hancúrozó kergetőzések folytak lent a ház mögötti parkban. Az élmények hatására, a nagyi látogatásra is egyre gyakrabban került sor az unokák részéről, amióta a kiskutyus Margit nénihez került. Így lett Szipi egy másik, a Csudavárossal szomszédos „Turulmadaras” megyeszékhely lakója, és óriási szerencsével, így kapott lehetőséget még egyszer – Margit néni személyében – a gazdás kutyus létre. De azért Zsolt gazdit, a lelke mélyén, sohasem tudta, és nem is akarta végleg kitörölni az emlékezetéből.

   6. fejezet:

Fesztivál Csudavárosban

   Az egyik kora nyári estén Margit néni a helyi televízió adását nézte, amelyben egy reklámot sugároztak arról, hogy a szomszédos csudavárosi fesztiválra ingyenes belépőjeggyel várják a gyerekeket és az időseket. Úgy döntött, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat és elviszi a rendezvényre mindhárom unokáját, valamint Szipit. A gyerekek, már napokkal előbb készülődtek a kirándulásra. Tervezgették, hogy milyen koncerteket néznek majd meg, és milyen gyerekeknek szóló játékos, közös programon vesznek részt a mamival együtt.

     Eldöntötték, hogy az Ireks, Picurka Pékek Kézműves Ligetét okvetlen meglátogatják majd. Józsi bácsinak az öreg pékmesternek hagyományos receptjei alapján, valamint a szorgos kezű kollégáinak segítségével, igazi kemencékben most végre Ők süthetnek sütit a nagymaminak és Szipinek! Mert eddig ugye ez mindig fordítva történt.  Az pékliget bemutatkozó anyagából előre kiválasztották, hogy melyik utánozhatatlanul finom édes és ebben a világban újdonságnak számító, régi recept alapján készült péksüteményt sütik majd meg, amelyek színét ízét és illatát, sem Szipikutyu sem a nagyi, akár csak egyetlen kóstolás után, bizonyosan soha többé nem tudják majd elfelejteni.

Eljött hát június utolsó hétvégéje, szombat reggel átbuszoztak Csudavárosba. Szipinek fogalma sem volt arról, hogy mi ez a különleges alkalom és hová, utaznak így nagymamástul.

Ahogy leszálltak a járműről, mindannyian a fesztivál bejárata felé vették az irányt. Szipi már nyolc hónapja nem járt itt, de ahogy az Öreg-tó partjára érkeztek, azonnal megismerte és megérezte az ismeretlen virág illatát, amely valaha oly sok mindent jelentett neki. A lelke mélyéről előtörtek a régi kölyökkor emlékei. Felelevenedett Zsolt gazdi képe, a régi otthon, ahol fiatal kiskutyussá serdült. Felismerte, hogy újra Csudavárosba érkezett! Hirtelen nem is tudott mit kezdeni a helyzettel, amelybe megint csak a puszta véletlen sodorta. Elkezdett nagyon izgatottan és furcsán viselkedni, aminek az okát sem Margit néni, sem az unokák nem értették, nem is érthették. A koncertek után ellátogattak Oszi bácsi óriás hullámvasútjához, amelyre a gyerekek fiatal koruk miatt, csak Margit néni kíséretével ülhettek fel. Szipi pórázát egy padhoz kötötték, hogy ott várja meg őket. Éppen elindult a játék, amikor a kutyus a pad mellett várakozván, mintha Zsolt gazdit látta volna a tömegben távolodni. Elég messze voltak egymástól, de szinte teljesen biztos volt abban, hogy ŐT, a GAZDIT látta meg. Önkívületi állapotban próbálta elszakítani, rágni a pórázt, apró lábaival többször nekiiramodott, míg végül a kötés engedett. Szélsebesen szaladni kezdett arra felé, ahol Zsoltot utoljára látni vélte. Minden erejét beleadta a futásba, míg végül jó pár száz méterrel odébb megbotlott egy fa gyökerében. Olyan szerencsétlenül esett el, hogy nekicsapódott a feje egy vattacukor árus tricikli fém kerekének, amelyet véletlenül éppen akkor toltak az útjába. Becsúszott egy bokor alá és szinte azonnal elveszítette az eszméletét. A dolog olyan szemvillanásnyi idő alatt történt, hogy a nagy zajban senki sem vett észre semmit az egészből. Margit néni és az unokák két órán keresztül keresték, bemondatták a fesztiválrádióba is, hogy ilyen meg olyan kiskutyát keresnek, aki elveszett, de végül is sehogyan sem akadtak a nyomára. Nagy szomorúsággal a szívükben hazamentek a szomszéd nagyvárosba, nélküle. Szipi sajnos újra elveszett…

   7. fejezet:

Ébredő Virág Világ

   Csak az egyik szemét tudta kinyitni, amikor újra magához tért, a fejecskéje baloldalán, mintha vérzett volna egy kicsit. Minden porcikája úgy sajgott, szúrt és fájt – az ütközéstől elszenvedett ütések nyomán –, hogy még órák múlva sem volt képes lábra állni, csak rettentő nagy nehézségek árán. Gondolataiban zsongtak az elmúlt pár óra történései, még nem tudta különválasztani a valóságot és az eszméletlen állapotban rögzült képeket. Forgott vele a világ. Zsolt gazdi, Margit néni, az unokák, a Fesztivál, az újra rátörő magánytól való félelem és a kóborkutyaság létének baljós árnyai. Szomorú lett nagyon, hogy megint a meggondolatlanság miatt került ilyen szorult helyzetbe, immár sokadszor. Megpróbált lábra állni, ami nagy nehezen sikerült is, de aztán pár lépés múltán megint le kellett ülnie. Így vánszorgott dülöngélve abba az irányba, ahol a kijáratot sejtette. Még hallotta az utolsó koncert záróakkordjainak hangjait, amikor odaért a központi fesztiválinformációhoz, ahol az egyik segítő kislány meglátta őt. A kislány, aki nagyon okos és jó megfigyelő volt, mert Szipi bizonytalan egyensúlyú mozdulataiból rögtön felismerte, hogy milyen rossz állapotban van szegény, és tudta, érezte, hogy segítségre szorul. Azonnal felemelte és az ölében bevitte a rádiósszobába. Enni és inni adott neki, majd addig cirógatta, amíg Szipi egyszer csak mély álomba zuhant. Ezen az éjszakán nem álmodott semmit. Nem tudta Ő maga sem, hogy mi történt vele tegnap óta, csak azt sejtette, hogy sajnálatos módon és nagy valószínűséggel, újra KÓ-BOR-KU TYA lett.

   A lányt, aki rátalált tegnap este Dórinak hívták, vasárnap reggel egyenesen a szobába rohant, amely Szipi ideiglenes otthonául szolgált. Nagyon kíváncsi volt, hogy minden rendben zajlott-e a kóborkutyussal az éjszaka folyamán. A vezetőségnek jelentette, hogy gazdátlan kiskutyát talált a fesztiválon, aki szerinte nagyon rossz állapotban van. A főnökség azonnal rohant a szobába és meglátogatta Szipit, majd látva az állapotát, állatorvost hívattak, aki alaposan megvizsgálta a sérüléseit.  A Doktor mostanra, szerencsére az ijedtségen kívül semmi egyebet nem tudott megállapítani, csak egy alapos fürdőt és pihenést javasolt. 

   Szipit autóval elvitették egy ismerős kutyakozmetikushoz, aki vállalta, hogy vasárnap kinyitja a szalonját és megfürdeti a szerencsétlenül járt jószágot. Géza a mindig készséges sofőr az autójával kíméletesen a párnázott hátsó ülésen hozta-vitte. Szipi utoljára Zsolt gazdival és a Rendőr bácsival ült ilyenben. A kozmetikustól a visszafelé tartó úton, remekül érezte magát a bőrében, szinte peckesen ült a hátsó ülésen, már majdnem úgy, ahogy mindig is szokott a régi időkben. Délután öt óra felé értek vissza a fesztiválra, ahol már nagyon várták a vezetők. Döntöttek, hogy a fesztivál örökbe fogadja a kutyust, és lehetőségeik szerint gondoskodnak róla a továbbiakban. Mindenképpen fel akarták vinni a záróünnepség alkalmával a színpadra, hogy bemutathassák a jövevényt, mint a Víz, Zene, Virág Fesztivál új családtagját, a talált kiskutyust. Így is tettek. Szipi felment a színpadra és nagyon otthonosan szaladgált a csudavárosi elöljárók lábai közt. Nagy tömeg fényképezte, videózta, és filmre is vették a kamerák. A történet részletei, mint új híranyag, nagyon hamar felkerültek az internetre.

    8. fejezet:

Hazatérés

     Zsolt gazdi vacsora után, ezen a kellemes vasárnap estén – a Víz, Zene, Virág Fesztivál zárónapján – épp az egyik közösségi oldalt böngészte az interneten, amikor meglátta a hírt és rákattintott a bemutató filmecskére. Meghűlt a vér az ereiben, mert azonnal megismerte a nyolc hónapja eltűnt kiskutyusát, aki nélkül nem csak a zöld porszívó maradt árván, hanem a lelke mélyén ő maga is. Szempillantás alatt autóba ugrott, és csikorgó kerekekkel indulva – helyenként még a megengedett sebességet is túllépve – rohant a fesztiválra SZIPIHEZ! A jegyvásárlók sorába sem állt be, azonnal a rendőrökhöz fordult, tőlük kért segítséget és engedélyt, az azonnali belépéshez.

  Amikor közölte érkezése okát, a rend szigorú őrei azonnal felkísérték a központi irodába. Itt gyors tájékoztatást kapott a Fesztiválkutyusról, és már mentek is az egész vezetőséggel együtt a rádiós szobába, Szipihez.

Zsolt számára örökkévalóságnak tűnt az út hossza, pedig csak pár száz méterről volt szó. A fesztivál még javában tartott, így nagyon sok embert kellett kerülgetni, emiatt nem tudtak gyorsabban haladni, legalább is nem annyira, ahogyan szerette volna. Kinyílt a szoba ajtaja és ott álltak egymással szemben nyolc hónap után újra, csendben, kiszáradt, összeszorult torokkal. Mindkettőjükben tudat alatt az motoszkált, hogy vajon megismeri-e a másik. Nézték, csak nézték egymást jó ideig, de a szavak helyett, most már a pillantások beszéltek… Pár könnycsepp akaratlanul is legurult a Gazdi arcán, de ezek egyáltalán nem a szomorúság, hanem az öröm könnyei voltak.

  Szipi mintha megérezte volna, hogy ebben a helyzetben Zsolt szinte teljesen képtelen bármit is mondani vagy tenni, odarohant hozzá, és rutinos mozdulattal felugrott az ölébe, ugyan úgy, mint ahogy a régmúltban már sok ezerszer.                                                                                                                 

   Csendben álltak a rendőrök, a vezetőség, a város elöljárói, meg mindenki, mert ez a pillanat olyan meghatóan szívszorongatónak bizonyult, hogy mindenkinek elállt a szava és talán még a lélegzete is.

   Ekkor váratlan dolog történt! Ugyan is, nagyon határozott mozdulattal nyílt az ajtó és újabb rendőrtiszt lépett be hatalmas termetével és komoly arckifejezéssel a szobába, Barnabás. Ő pedig Margit nénit és az unokákat hozta a szomszéd városból szirénázó rendőrautóval, a rendőr főparancsnok kivételes engedélyével. Ők szintén látták a közösségi oldalon mindazt, amit Zsolt is észrevett, hogy szerencsére megtalálták a mindenki által elveszettnek hitt Szipit.  Margit néni telefonon riasztotta Barnabást, hogy hivatalos személyként segítsen neki visszaszerezni a kutyusát. A kialakult helyzet leírhatatlan volt.

  Ott álltak tökéletes tanácstalanságban Szipi és az „összes” gazdái, egyszerre hárman is. Zsolt, aki az eredeti tulajdonos, Margit néni és az unokák, akik a második gazdák, no meg a frissen örökbe fogadó fesztiválelnökség, mellettük Tata város elöljáróságai, valamint vagy nyolc egyenruhás rendőr, köztük Barnabás mindenkinél több mint egy fejjel magasabban. A nem mindennapi, a sors furcsa fintora által létrehozott komikus helyzetet szokás szerint megint Szipi a kis huncut oldotta meg… Leugrott a padlóra és oda-vissza szaladozva, vakkantgatva szeretgette nyalogatva, puszilgatta mindegyiküket. Nagyon sok mindent láthattunk már e világban, de ilyen esetre, hogy egyszerre három gazdája akadt egy időben, a pár órával ezelőtt még árva és hontalan kutyusnak, erre csak ritkán volt példa akár még a messze történelemben is.

   Egyszer csak valaki a szobában jelenlevők közül elkezdett tiszta szívből kacagni a mókás helyzeten, és olyan hahotázásba viccelődésbe majd baráti beszélgetésbe csapott át a szoba összes vendégének hangulata, hogy szinte mindegyikük elfeledte a baljós előzményeket. (De azért mindazt itt és most elmondhatjuk, hogy nem csak Szipi vont le ebből az esetből egy életre való tanulságot.)

  A médiák Szipi történetét, már másnap reggel a vezető hírekben, címlapon, nagy betűkkel hozták. Televíziós társaságok, újságírók, rádiósok és hírességek egymás kezéből adták-vették a kilincset az elkövetkezendő napok folyamán. Szipi pillanatok alatt országos hírnévre tett szert. Mindenki felkapta a fejét, a nem mindennapi, és hála a mindenhatónak, szerencsésen végződő eset hírére.

A következő napon meg is egyeztek a „gazdik”, a kutyussal kapcsolatos dolgok tekintetében. Szipi állandó lakhelye Zsoltnál az első és eredeti gazdinál lett. Margit néni és az unokák minden hónapban egy egész hétre vendégségbe vihették magukhoz, és természetesen tetszés szerinti időpontban látogathatták Tatán Zsolt gazdánál. A Víz, Zene, Virág Fesztivál pedig hagyományt teremtett azzal, hogy Szipi és a gazdái állandó díszvendégei lettek a következő fesztiváloknak. Szipi, csodálatos megmenekülésének örök emlékére, a Fesztivál idejére, mindenkorra teljesen ingyenessé tették a vidámpark bizonyos játékait a gyerekek számára, és Szipi- Gyerekszigetnek nevezték el a játékok egy részét.

Így talált haza Szipi, és így született meg Tatán a Csudavárosban a Víz, Zene, Virág Fesztivál jóvoltából, – Szipinek örök emléket állítva, – a Szipi-Gyerekszigetek játszótér együttes. Ez tehát Szipi kutya elkóborlásának, viszontagságainak, válságos helyzeteinek, és végül hihetetlenül szerencsés hazatérésének hiteles krónikája.

Aki nem hiszi, járjon utána!J J

Vége